Életünket a hétvégeken éljük, és a túlélést keressük a hét többi napján

A sivár, felszínes, magamutogató, irigy és képmutató életfelfogás ellen szólalt fel az egyik romániai blogger, aki internetes naplójában kíméletlenül beolvas az arra érdemeseknek. Írása egy csapásra népszerű lett, az alábbiakban pedig magyar fordításban közöljük a szöveget.Egyre többen érzik úgy, hogy torkig vannak a hétköznapokkal járó stresszel, rohanással, a forgalommal, a munkahelyi körülményekkel. A folyamatos robotolás, a mindennapi rutin fásulttá, kiégetté teszi az embereket, akik egymással találkozva néha már azt sem kérdezik meg, mit csinálsz, hogy vagy? Valódi életet csak hétvégén élünk, míg hétközben csak a túlélésre összpontosítunk. Valahogy elvonszoljuk magunkat az irodába, és kimondhatatlanul gyűlöljük a hétfőket, és csak pénteken kezdünk éledezni az általános apátiából. A hétvégéből pedig annyi mindent ki szeretnénk hozni, mintha nyaralásunk utolsó napjait töltenénk. Sok esetben kiveszett belőlünk az emberség, kizárólag közösségi oldalakon kommunikálunk, és amikor találkozunk is emberekkel, közösen nézzük, hogy másik mit osztottak meg Facebookon és az Instagramon. Elfelejtettük, hogy mit is jelent a diszkréció, kitártuk hálószobánk ajtaját és az egész világot beinvitáltuk.

Nem tudjuk már mi is valójában a jó érzés, a szerénység egy idejét múlt fogalom, míg a nevelés fakultatív. Karton embereket választunk magunknak példaképnek, a Facebookon éljük életünket, és a körülöttünk élők drámáin csüngünk. Boldogságunkat mások boldogtalanságára építjük, nincsenek elveink, és a vadászokhoz hasonlóan csak prédára lesünk. Nem tudjuk mi a természetes rend, mindent azonnal akarunk és elfelejtünk adni, nem tudunk örülni semminek. Nem tudunk megbocsátani, elfelejtünk hálát adni, hallgatni. Kizárólag panaszkodni tudunk, és problémáinkból valóságos drámákat kreálunk. Képesek vagyunk pánikba esni mindegy egyes semmiségtől, elfelejtjük meghallgatni a körülöttünk élők igazi drámáit, és nem is próbálunk segíteni nekik.

Csak akkor emlékezünk az emberekre, amikor távoznak ebből a világból, és egy Facebook állapotmegosztással fejezzük ki tiszteletünket. Készek vagyunk mindent lerombolni, de elfelejtünk építeni. Nem tudjuk, mit akarunk, motiválatlanok vagyunk, nem tudunk nagy dolgokat véghezvinni, de tele vagyunk elvárásokkal. Teljesen magunkévá tettük azt a szófordulatot, hogy ennyi pénzért inkább otthon maradunk. Életünket a közösségi oldalakra költöztetjük, ahol megosztjuk minden rezdülésünket, és lájkokat, együttérzést és bökéseket várunk.

Bakanccsal taposunk a mellettünk lévők életébe, folyton az érdekel, mit csinálnak mások. Sokkal jobban törődünk azzal, hogy egyik ismerősünk mit csinált, ahelyett, hogy a mi életünk filmje, a saját boldogságunk foglalkoztatna.

Próbáljuk meg úgy élni az életünket, ahogy mi jobban tudjuk, ne nézzük más szemében a szálkát. Éljük természetesen az életet, tiszteljük sokkal jobban a környezetünkben élőket. Tanúsítsunk több megértést, empátiát, tiszteletet. Éljük meg a szerelmet a hálószobánkban, és védjük a magánéletünket. Tanuljuk meg, hogy az örömünket, bánatunkat csak azokkal érdemes megosztani, akik vallóban számítanak, és ne csináljunk az életünkből valóságshow-t. Az életben nem a lájkok, bökések, megosztások száma számít, hanem egyéb dolgok. Kérdezzük meg szüleinket, ők biztosan tudni fogják.