Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni.

Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során szép nagyra nőtt családjával tölthet.
– Valahogy majd csak elleszek; mondta.
A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, s arra kérte őt, hogy utoljára segítsen felépíteni neki még egy házat.
Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő, és máris látni lehetett, hogy az utolsó házába a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez egy egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.
A ház átadására megjelent a főnök is, aki magával hozta a ház kulcsait, s azokat átadta az ácsmesternek.
– Ez a Te házad – mondta. – Ezt én adom ajándékba.Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár… Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egészen másképp dolgozott volna.
Így van ez mindnyájunkkal. Építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk magunkból. És aztán jön a hidegzuhany, amikor rádöbbenünk, hogy nekünk kell majd laknunk abban a házban, amit magunknak építettünk. Ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk.
Tehát nincs visszaút.
Te is építőmester vagy. Te is nap, mint nap kalapácsot fogsz kezedbe, hogy szöget verj be a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel.
Egyszer valaki úgy fogalmazott, hogy: “az élet egy csináld magad vállalkozás”. Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy ma döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd.
Építkezz okosan.

Ne feledd:
Úgy szeress, mintha senki nem bántott volna meg!
Úgy dolgozz, mintha nem lenne szükséged a pénzre!
Úgy táncolj, mintha senki sem figyelne!
Oszd meg te is ezt a történetet!
Forrás: aktivblog.net
Gondolatok, +1:
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)